Gondolatok helyzetképről és jövőképről

A világi vezetéstudományban van egy fogalmi hármas: küldetés, jövőkép, filozófia. Ezek logikusan és hierarchikusan összefüggenek egymással, és csak kölcsönhatásukban értelmezhetők emberre és közösségre (szervezetre) egyaránt.

A küldetés tartalma röviden: mivé akarok (akarunk) válni. A jövőkép: mit tesz lehetővé és mit korlátoz a környezetünk (az azzá válás folyamatában). Afilozófia (bölcsesség): milyen módon akarom (akarjuk) megvalósítani az azzá válást a környezet támogató és korlátozó hatásainak bölcs figyelembevételével (nem elszalasztva a lehetőségeket, nem fejjel menni a korlátoknak, nem lagymatagon és nem erőszakosan).

Nézzünk ezekre egyszerű példákat, mert a tudományt is – mint a hét karizmatikus adomány egyikét – először mindig magunkra alkalmazzuk, aztán hátha másoknak is kedve szottyan rá. Az én személyes (és így a közösségben is képviselt) küldetésem most ugyanaz, amit 1940-ben a penészleki görög katolikus elemi népiskolának az első osztályában, az első nap első órájában megtanultam arra a kérdésre, hogy „Mi végett vagyunk a világon?” Íme a válasz, és egyben küldetésem: avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, Őt megszeressük, és az örök életre jussunk. Ezt 1949-től (mivel eljöttem a Nyírségből) felcseréltem azzal, hogy „az én küldetésem a szocializmus építésében való aktív részvétel” (de csak becsületesen!) Egyébként ez sem lett volna rossz, ha az eredetinek alárendelődött volna, és a jövőképe és filozófiája nem lett volna hamis (miként a mostani kapitalizmusé is hamis), Aztán az 1960-as évektől kezdve lassan, fokozatosan visszaálltam az eredeti küldetésemre (nagyon fontos: mert volt mire!). Ennek pedig a követező jövőképem felel meg: A világ túlzottan anyagias lett, a lelki és szellemi értékek leértékelődtek, a társadalom többszörösen kettészakadt (szegényekre és dúsgazdagokra, jobboldaliakra és baloldaliakra, stb.) és a világ globalizálódott. Elhatalmasodott a médiában a manipuláció. A történelmi egyházak tekintélye és vonzereje megcsappant, ezzel szemben a szekták százával szaporodnak, éppen a történelmiek rovására.

Miközben szekták és álegyházak tömegei mérgezik meg családok ezreinek éppen csak újra éledő ősi vallási kultúráját, családi békéjét, ezzel egy időben vonják el a 2×1%-os SZJA és tizedek formájában a mi leendő óvodáink, iskoláink, parókiáink és templomaink elől a létalapokat. Mert a szocializmusban kvázi minden tilos volt, a kapitalista demokráciában pedig mindent szabad (noha írva vagyon, hogy nem minden használ). Többek között szabad Metafizikai Hagyományok Centruma címen egyházat alapítani és évenként hárommilliós közpénzt kapni, és ez csak a legkisebbek közül való példa. Vannak ilyen, egyháznak semmiképpen nem mondható a liberalizmus termékeinek tekinthető szervezetek is a 148 bejegyzett egyház között, egyenként évi 50-60 milliós közpénz támogatással .

Maradtak azonban lehetőségek is az igazi, történelmi egyházak számára. Ilyen a még élő nyugdíjasok rétege, a felnőttek közül az arany középúton haladók, a demagógiát megmosolygók, a gyűlöletet elvetők, mérsékelt bal-jobbosok és végül a mindenkori, még csak a TV és a globális divatok által deformált ifjúság (mert ezeket már az anyja méhében közvetve megkapja szegény). De ez még menthető jó óvodával és iskolával, és a gyermekeiket ezekbe küldő fiatal szülőkkel.

Ez a három réteg a mi szántóföldünk, és közben tartsuk távol magunkat a szélsőségesektől, akkor is, ha tetőtől talpig nemzeti színű vagy katonai ruhákban, jelvényekkel és zászlókkal járnak (randalíroznak, uszítanak). A saját filozófiám is egyszerű, semmi újat nem kell kitalálni: Isten tíz parancsolata, illetve ennek tömör formájaként a két fő parancs és általában is a teljes zsidó-keresztény szentírás. Van egy egymondatos filozófiám is, amit még hivatásos vezetőként fogalmaztam meg magamnak, mert a hatalom nagyon veszélyes eszköz is lehet. Ez így hangzik: minden körülmények közt embernek maradni! Bocsánat a hosszú bevezetőért, de így majd jobban értjük egymást.

Evidenciák

A helyzetképeknek az a természetük, hogy mindig legalább kétféle van belőlük: jó és rossz, más kifejezésekkel: kedvező és kedvezőtlen. A kedvezőkért naponta (esténként) hálát adunk Istennek, és a kedvezőtlenekért is, hogy csak „kedvezőtlenek” lettek, nem tragikusak. Mert megeshet, hogy a kedvezőtlen eseményekkel is éppen tanítani akar bennünket Isten, többek között bölcsességre, türelemre, kellemetlenségek elviselésére, és legfőképp arra: „ne aggodalmaskodjatok…” (Mt 6,25.)

Lássuk tehát a kedvező képet. Él az Úr, mondja a Zsoltáros, és éltet minket is, mondjuk mi itt valamennyien Dunaújvárosban és Fejér megyében. Keresztelünk és bérmálunk, hit- és erkölcstanra gyerekeket meghívunk, felnőtteket esketünk, családokat látogatunk, szunnyadó görög katolikusokat felkutatunk (abból az arany középrétegből), mindezt szép csendben, szívós és áldozatos munkával és Isten segítségével. Az áldozatos munkát első sorban Magyar László parókus úr végzi, kedves felesége, Magyarné Takács Bernadett támogatásával és hittanári közreműködésével. A törekvésük az, hogy eme egyházi közösséggyarapító (missziós) tevékenységünk eredményei meghaladják azon veszteségeink számát, ami abból következik, hogy az érettebbjét az Úr időnként magához szólítja, mert ugye a zsoltáros is már régen megfigyelte, hogy „a mi esztendeink hetven avagy nyolcvan esztendő” (Zsolt 90,10.)

Így épülünk Dunaújvárosban is, Székesfehérváron is és a jövőben egyre inkább megyeszerte is. A lényeg, mint a szórványban talán mindenütt, növelni az egyházközösségünk születő, gyarapodó tagjainak arányát a megboldogultakéhoz képest, vagyis minden évben egy fölött tartani ezt az arányt. Már ez is a csodával határos, hosszútávon pedig csoda is.

Kedvező hírnek tartom ebből a szempontból azt is, hogy magyar görög katolikus értelmiségiek egy csoportja kezdeményezi a Hajdúdorogi egyházmegye mellett egy exarchátusi és egy szórvány egyházmegye alapítását is különös tekintettel a szlovákiai precedensre, de még nagyobb, égetően sürgős tekintettel a szórvány jelenlegi állapotára. Véleményem szerint a kezdeményezés a huszonnegyedik órában született.

Most nagyvonalúan és szemrehányás nélkül eltekintek attól, hogy a rendszerváltás után miért kellett erre majdnem húsz évig várni, és miért nem a papság vagy az egyházmegyei vezetés kezdeményezi a hívők helyett, és miért nem a szlovákok előtt, vagy legalább miért nem velük egy időben? Mondom, mindezektől eltekintek, de teljes mértékben támogatom a kezdeményezést, és erre készek a környezetemben élő hívek is, azonos okfejtés alapján. Azért nem vonok párhuzamot a szlovák és a magyar görög katolikusság nekünk kedvező létszámaránya között, mert bár ez is fontos kérdés, de ennél fontosabbnak tartom a hosszú távú fennmaradást, egyáltalán a szórvány jövőbeli létét, amelyet most generációváltás tesz próbára (kiöregedés).

A szórvány leendő főpásztorának – véleményem szerint – ugyanazt a szívós és áldozatos munkát kellene végeznie az ő maga szintjén és itt, a sok helyszínen, mint amit ismereteim szerint itt a missziós munkát vállalt parókusok végeznek. Sőt, lemaradást kell behoznia, majdnem húsz év után. Jóindulatú Nikodémusokra van tehát szükségünk, akik a jóindulaton túl hajlandók újjászületni is. Jó előre szólok, ismerve az evilági reakciókat: ez nem pénzkérdés. Ez először újjászületés, azután persze lehet szó a pénzről is (ami azért jó, ha van).

Adja Isten, hogy legyen a szórványban jelképes feltámadás, kedvező jövőkép és áldás az újjászületést kezdeményezők és majdan megvalósítók munkáján.

Epilógus

„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!…” (Mt 28,19.) Ennek alapján hadd jöjjön hát az új örökös (klerikus) apostolutód, itt és most ide a szórványba, hadd készítsen szállást új papjainak ott, ahol ezt még kérik és segítse a korábbi honfoglalóit. Ezennel pedig tisztelettel és szeretettel meghívom Főtisztelendő Nagyméltóságodat (egyelőre ismeretlenül is) a felszentelésed, illetve kinevezésed utáni első pászka szentelésre. Amen.

Dr. Mudra László